Miért nem húzunk határokat?

Világunk az elvárásokról szól. „Elvárják”, hogy legyél tökéletes Anya, tökéletes feleség, testvér, tökéletes kolléga, beosztott, vezető.

Hogy ki várja el? Az a „kirakat”, amiben élünk. Millió információ jut el hozzánk, hogy ki hogyan éli az életét. Akaratlanul is látod a közösségi felületeken, hogy ki hogyan ágyaz be (nyilván tök profin, naná), kinek milyen a karácsonyfája (természetesen tökéletes, különben nem posztolná), kinek, hogy sikerült az ebédfőzés. Nem is beszélve az öngerjesztő csoportokról, amiben a tagok mindent IS tudnak bizonyos dolgokról és hogy mit, hogy kell TÖKÉLETESEN csinálni.

Gyereket nevelni, szülőnek, nőnek, férfinak lenni. Ha akarjuk, ha nem, hatnak ránk. Minél hevesebben tiltakozol, mondván, hogy „rám ugyan nem”, annál inkább igen. Valahol a tudattalanban felbukkan a tökéletes lepedőhajtogatásról szóló videó, mikor próbálja összehajtani a gumis lepedőt. Vagy a batárnőd karifája, amikor új díszeket válogatsz éppen a LIDL-ben. Vagy a csalódás - a pite nem épp úgy sikerül, mint a szomszédé.

Ám az, hogy mennyire és kinek, minek engedünk, csak is rajtunk múlik. Egészen pontosan azon, hogy hogyan tudjuk meghúzni azokat a bizonyos határokat . Hogyan ismerjük fel őket és hogyan szabunk határt magunkban. Mi kel hozzá? Első körben elhatározás, hogy változtatsz rajta. Aztán sok tudatosság, éberség. A felismeréshez. Utána pedig következetesség és technikák, amikkel máshogy cselekedhetsz – így más lehet az eredmény is.

Személyes tapasztalatom igen markáns a témában, hiszen hosszú éveken keresztül azt sem tudtam, hogy vannak határaim – főleg, hogy hol. És szinte mindegy, hogy munkáról, magánéletről volt-e szó. Kezdve a sort a szüleimmel, akikkel szemben igen határozottan próbáltam meghúzni azokat – ám az a „csakazértisből” fakadt. Magyarított nevén a DAFKE-ből. Vagyis egy idő után kiderül, hogy ez bizony nem határhúzás volt – hiszen a felelősséget nem vállalom, csak le akartam rázni a „felügyeletet”. Így aztán nem is tudtak sokáig komolyan venni, felnőttként kezelni.

Se szeri, se száma azoknak a helyzeteknek, amikor a munkában rávettek olyanokra, amit nem is akartam. Például, hogy járjak egy 100 km-re lévő városba minden szerdán reggel 8-ra (csaknem egy éven keresztül), ahol néhány másodperc alatt kellett olyasvalamit elmondanom legalább 40 idegen előtt, amit addig megfogalmazni sem sikerült. Ja és minden alkalommal máshogyan. Őrület. Tanultam-e belőle? Naná, sokat! Sérült a kapcsolat? Persze, hisz csalódtam ezekben az emberekben. Erőszakosnak, kérlelhetetlennek tituláltam őket - pedig csak én voltam képtelen meghúzni a határait.

A magánéletről már ne is beszéljünk! Különösen a lányom tudna erről sokat mesélni…Hát még a férfiak, akikkel dolgom volt. Volt, hogy az egyik párom állandóan az exével akart közösen programozni úgy, hogy mi is ritkán töltöttünk együtt időt. Gondolhatod, micsoda önértékelési válságba jutottam a történettől. Pedig elég lett volna kijelenteni, hogy ezt én így nem akarom. És miért nem tettem? Amiért nem szívesen húzzuk meg a határainkat.

Én ezeket tudnám felsorolni okként

Nem tudtam, mikor mondjak nemet. Mikor lenne a legalkalmasabb erre az idő? Nagyjából soha nem láttam elérkezettnek.

Nem tudtam, HOGYAN mondjak nemet. Lehetek én annyira jó tréner vagy coach és tudhatom, hogy elméletben hogyan kell nemet mondani – ha nem vagyok annyira fontos magamnak, hogy meg is tegyem. Vagy hogy gyakoroljam ennyire nehéz terepen is a nemet mondást. 

Fontosabb volt a kapcsolat – vagy maga a férfi (?) magamnál, hogy ezt megtegyem.

A kedvében akartam járni. Bizony, a férfi kedvében akartam járni. Bizonyítani akartam, hogy én mennyire jó barátnő vagyok.

Ez a kedvencem – és ezzel bizony sokszor éltem, élek néha ma is – MAJD ÉN EZT IS MEGOLDOM! Hát ki, ha én nem?

Irreális elvárásokat dédelgettem, hiszen azt vártam, hogy majd ő magától mond le erről a programról. Persze, hogy nem. Miért tenné? Hiszen az ő érdekei nem ezt diktálták. Ugyanez igaz a másik szitura is, hiszen az akkori munkaadómnak az volt a legegyszerűbb megoldás, hogy én ingázzak szerdánként.

Vártam, hogy értékeljék, amit teszek? Persze. Vártam az exemtől, vártam a munkaadómtól - nemes egyszerűséggel áldozatot csináltam magamból. Névlegesen és valóságosan is. Valójában pozitív visszajelzésre lett volna szükségem, ám ezt nem, vagy nem minden esetben kaptam meg, amikor úgy éreztem, nehéz dolgot teszek meg – másért.

Vagyis az okai a határhúzási képtelenségnek az alábbiak lehetnek.

Gondold át kérlek, Nálad melyik lehet igaz? Több oka is lehet.  Ez a feladat talán azt is segít kideríteni, hogy valóban mire lenne szükséged ahelyett, hogy megtesz olyan dolgokat, amiket nem is akarsz.

Nem tudod, MIKOR mondj nemet.

Nem tudod, HOGYAN mondj nemet.

Fontosabb a kapcsolat vagy a másik ember Magadnál.

A kedvében akarsz járni valakinek - vagy mindenkinek.

Úgy érzed, Te még ezt is megoldod! Felhúzod kívülre a budzsidat és Te leszel a szuper hero(né)!

Irreális elvárásokat dédelgetsz másokkal kapcsolatban. 

Várod, hogy értékeljék, amit teszel. 

Sok sikert a válaszokhoz!

Ha van kedved, oszd meg velem tapasztalataidat, vagy ha úgy érzed, tudok segíteni a határok kijelölésében, várlak szeretettel. 

Életszeretettel, 

Jucus